the ledge files
the ledge - nl - uk
The Last Window Giraffe

Péter Zilahy
Querido, Amsterdam, 2008
translation: Tim Wilkinson

originally appeared as:
Az utolsó ablakzsiráf
1998, publisher: Ab Ovo, Budapest

Other excerpts

Walking Into the Night
Olaf Olafsson

Melania Mazzucco

Julia Franck

Under the Volcano
Malcolm Lowry

Reading &cetera
Pieter Steinz

Don Quixote
Miguel de Cervantes Saavedra

Natasha Radojcic

The One-Room Schoolhouse
Jim Heynen

The Egyptologist
Arthur Phillips

Arthur Phillips

The Diary of Géza Csáth
Géza Csáth

Lost in the City
Edward P. Jones

The Known World
Edward P. Jones

Isabel Allende

The Last Window Giraffe
Péter Zilahy

The Sea
John Banville

Uncle Tom's Cabin
Harriet Beecher Stowe

E.L. Doctorow

The Fifty Year Sword
Mark Z. Danielewski

American Purgatorio
John Haskell

The Restless Supermarket
Ivan Vladislavic

Kathryn Harrison

Samuel Beckett

Bitter Fruit
Achmat Dangor

Kreutzer Sonata
Leo N. Tolstoy

Journey to the End of the Night
Louis-Ferdinand Céline

Sándor Márai

Being Your Own Friend
Wilhelm Schmid

The Gaze
Elif Shafak

Ian McEwan

In Babylon
Marcel Möring

Pavel & I
Dan Vyleta

Black Mamba Boy
Nadifa Mohamed

Squirrel Seeks Chipmunk
David Sedaris

the ledge - flash version*



The bumpy road to my sexual maturity is
paved with the deaths of communist
dictators. My first sexual experience
coincided with the death of Mao Zedong,
when I was bitten by a girl called Diana
in nursery school. When Tito died, my
voice broke, and the first time I came,
Brezhnev went. For three days there was
nothing but classical music on the radio,
which I thought was overdoing it; some
schools even closed. For a long time
after that, nothing happened. As an
experiment, I took a girl to the movies,
but the movie was too good and I got a
cramp in my hand. In high school, things
started moving fast, there were only a
few months between the first kiss and
the first tumultuous night. After
Andropov, Chernenko checked out. A few
weeks later, it was Enver's turn, but
I won’t go into that. At the time of
Ceausescu’s execution I was just
getting to know the G-spot. Kim Il Sung
shed new light on my broadening horizons -- fortunately, the charges were dropped.
Fidel. Bring me my spear: O clouds


My Russian teacher said I’d never
understand Slavic culture until I’d read
War and Peace in the original.
She’d done it on the Trans-Siberian
Express, there and back. I’d just as soon
read Crime and Punishment, then I’d
only have to go as far as Moscow. Maybe it
would be enough to work my way through the
crime part. Then I could go back on the
Aeroflot -- what a beautiful word that was!
Like eau-de-Cologne made of recycled combat
gas. Language was part of the camouflage,
we had to pretend we knew Russian. Noo!
For forty-five minutes I watched in Russian,
nodded in Russian, sighed in Russian. I put
War and Peace on the edge of my
It had never occurred to me that knowing
another language might actually be useful.
Knowledge was a prerequisite for growth, a
goal in itself. If you wanted to grow, you
had to do homework. We also learned Russian
because it was a such a wonderful
language (not that Hungarian wasn’t equally
wonderful, of course). In those days, only
Russian teachers spoke Russian, woman in
their early fifties with dyed hair. A
miltant, ethnic minority with its own
tribal rites. They were obsessed with roll
call: a head count was done before every
mission, it was a matter of survival. I’d
only ever seen Russian soldiers in war
movies, but they were dubbed in Hungarian.
I saw my first real Russian soldier when
they were pulling out of Hungary. The Cold
War had come to an end, and so had peace.
It was no longer something to die for, the
Russians were selling off their equipment
for whatever they could get. A friend of
mine wanted to buy a parachute. I was his
Parashoot yesty, I asked, did they
have parachutes, but I was laughing so hard
I left off the ty. Good lord, the
Russian word for ‘to be’ sounded just like
the American ‘yes’ -- I hadn’t studied my
languages for nothing! ‘Yankee go home’ or
pashli domoy, it was all the same.
Military occupation was just a line on the
map, a particle of speech. Not the tanks,
not the school system, not Misha the Bear.
A reprimand. The corporal answered in
Hungarian: Two vodkas, he said, and held up
two fingers, because there were two of them.
He asked me how I was doing at school. I
resented his familiarity, and grumbled
noo-noo, just as I had seen in
The Silent Don. He told me he had a
son, too, Sergei, and he knew it wasn’t
easy for us, and would we like to buy a
Kalishnikov? Or how about this pistol!
He’d even throw in a cartridge-drum -- let’s
drink to the good old days! The good old
days, when I wasn’t even alive yet and our
fathers were merrily killing each other
off, was I supposed to drink to that with
an enemy soldier who spoke to me in my own
language? Ege segedre, said the NCO,
but his nazdarovye was showing.
Egészségedre, ege segedre:
to your health, to your ass -- language was
a remarkable thing. Sergei’s name was
Sergei, too, like his son, but we could
call him Seryosha. He handed me the bottle
and quoted Petőtfi, without a hitch.
Hungary was poetry, he said. I told him
that a group of Hungarian scholars had
identified Petőtfi’s skelton in a grave in
Barguzin, but it turned out to be a woman.
That didn’t surprise him, he said. Russia
was enormous. He wasn’t at all pushy,
on the contrary, he was eager to please.
He was reluctant to go home, he’d gotten
used to things here, he liked the
Hungarians, especially the women, and he
winked at me, as if I knew what he was
talking about. I winked back, Pavlovian
style, because I knew you were supposed to
wink when you talked about women. We
didn’t want to take up any more of his
time, but he begged us to stay, in fluent
Hungarian. I had to watch out. Maybe he
didn’t speak Russian at all? Maybe he was
an Obi-Ugric double agent? We backed away,
waving. When we reached the door he called
out after us: wouldn’t we like a few hand



The Window Giraffe was a picture
book from which we learned to read when we
didn't know how to. I already knew how,
but I had to learn anyway, because why
else would you go to school? The Window
presented the world to us in a
comprehensible way and in alphabetical
order. Everything had a meaning,
everything had a place. We learned that
the sun rose in the east, that our hearts
were on the left, that the October
Revolution was in November, and that light
came in through the window, even when it
was closed. The Window Giraffe was full of
seven-headed dragons, fairies, devils and
princes, but it also said they didn’t
exist. I remember four different kinds of
dragons that didn’t exist, and three
princes. Syllable by syllable, The Window Giraffe taught us to read between
the lines. It was something we took for
granted, like the singing teddy-bear on TV
before bedtime. No one ever thought of
questioning it. The window giraffe was the
window giraffe. The window giraffe is my
childhood, the locker room, the gym class,
my steady growth, a time before a better
time, the ‘mild dictatorship’, my homework,
my innocence, my generation. The Window
is a book in which I, too, played
a role. Twenty years later someone asked
me about it, and only then did I realize
that ablak and zsiráf, ‘window’
and 'giraffe', were the first and last words,
the Alfa and the Omega. Yes. The window
is the beginning, through the window
comes light, the giraffe is finite infinity,
surrealism, flaming giraffes, we’ll
never die! An encyclopedia of everything
that has been left out.
There’s a window giraffe in Paris, too.
I saw it once on a postcard: it’s called
the Eiffel Tower. The card was sent by
Zsófi Brünner, who had sent it after she
defected to France with her parents and
began studying from a French alphabet book.
The Eiffel Tower has a long neck, four legs,
and hundreds of windows: window and giraffe
at the same time. Even the name sounds
good, encouragement and promise all rolled
into one, the promise of a sudden,
impossible leap to the sky, reduced to a
question of technology by the elevator up
the middle. Zsófi Brünner looked a bit like
a giraffe herself, but she didn’t have any
windows, or an elevator. The elevator was
in my own throat, when she came tripping
over to my desk on her spindly legs and
let me smell her scented eraser. I lay awake
all night, spelling, drunk with joy, the letters
rushing towards me like cat's-eyes on a dark
road. The next day, Zsófi was gone. Our
headmaster told us she had gone on a trip. He
could’ve also said she was ‘cut down in her
prime,’ like a Party official. The scented eraser
left an indelible mark on my heart. We only
found out she wasn’t really on vacation when,
instead of herself, she sent the Eiffel Tower,
which looked like a window giraffe but meant
something more -- if you read between the lines.



Nemi érésem göröngyös útját kommunista
diktátorok halála övezte. Első szexuális
élményem egybeesett Mao Ce Tung halálával,
megharapott egy Diána nevű lány az oviban.
Tito halálakor kezdtem mutálni, Brezsnyevnél
volt az első magömlésem. Három napig komolyzene
ment a rádióban, egy kicsit túlzásnak tartottam,
volt ahol még iskolai szünetet is elrendeltek.
Aztán sokáig nem történt semmi, kísérletképpen
elvittem egy lányt moziba, de túl jó volt a
film, és görcs állt a kezembe. A gimnáziumban
felgyorsultak az események, az első csókot az
első viharos éjszakától csak néhány hónap
választotta el. Andropov után Csernyenko is
beadta a kulcsot. Néhány hétre rá követte őket
Enver, azt nem mesélem el. Ceausescu kivégzésekor
ismerkedtem meg a G-ponttal. Kim Ir Szen új
szempontok szerint csoportosította ismereteim,
szerencsére a bíróság ejtette a vádat. Fidel. A
Föld fog sarkából kidőlni. . .


Orosz tanárom szerint akkor fogom megérteni
a szláv kultúrát, ha eredetiben olvasom a
Háború és békét. Neki a transszibériai
expresszen sikerült oda-vissza. Akkor már
inkább a Bűn és bűnhődés, azzal megúsznám
Moszkváig. Talán elég lenne a bűnön
keresztülrágnom magam. Visszafelé jöhetnék
Aeroflottal, az is milyen szép szó. Mint egy
harcigázból visszaforgatott kölnivíz. A nyelv
az álcázás része volt, úgy kellett csinálni,
mintha tudnánk oroszul. Nú! Negyvenöt percig
oroszul néztem, oroszul bólogattam, oroszul
sóhajtoztam, kitettem a pad szélére a Háború
és békét
Eszembe se jutott, hogy a nyelvtudásnak haszna
lehet. A tudás a növekedés feltétele volt,
valami önmagáért való, ha nőni akartál,
megcsináltad a házi feladatot. Oroszul is azért
tanultunk, mert egy gyönyörű nyelv, nem mintha
a magyar nem lenne meseszép. Akkoriban csak az
orosz tanárok beszéltek oroszul, az ötven körüli
festett hajú nők. Militáns etnikai kisebbség
törzsi rítusokkal. Rögeszméjük a jelentés, ez
volt az életben maradás feltétele, jelenteni
a létszámot minden bevetés előtt. Orosz katonát
csak háborús filmekben láttam, de az is magyarul
beszélő volt. Akkor láttam először igazi orosz
katonát, amikor kivonultak. Végetért a hidegháború,
és véget ért a béke is, többé nem volt értelme
meghalni érte, az oroszok eszmei értéken árulták
a felszerelést. A haverom ejtőernyőt akart venni,
én voltam a tolmács.
Párásút jeszty, kérdeztem, van-e ernyőjük, de
beleröhögtem, lemaradt a ty, te jó ég, a szovjet
létige összecseng az amcsi yes-szel, mégsem hiába
tanultam. Egyre megy a yankee go home és a
pasli damój, a megszállás egy vonal a térképen,
egy ékezet, egy kötőszó. Nem a tankok, nem a
nyolcosztály, nem a Misa mackó. Egy aláírás az
ellenőrzőmben. A tizedes magyarul válaszolt,
két vodka lesz, mondta, és mutatta, hogy kettő,
mert ketten vannak. Érdeklődött, hogy megy a suli.
Bizalmaskodásnak vettem, és konokul morogtam
magam elé, hogy nú-nú, miképpen a Csendes Donban
láttam. Elmondta, hogy neki is van egy fia, a
Szergej, és tudja, hogynem könnyű nekünk se,
mit szólnánk egy Kalasnyikovhoz? Vagy itt ez a
pisztoly! Nemvagyok édesszájú, de ilyen lehet a
pufinak a cukorkaboltban. Dobtárat is adna
szóróajándéknak, igyunk a régi szép időkre. A régi
szép idők, amikor még nem éltem, és apáink boldogan
ölték egymást, arra igyak az ellenséges katonával,
aki a nyelvemen szólít. Ege segedre, mondja az
altiszt, kilóg a nazdaróvje. Ege segedre –
a nyelv zseniális! Szergejt is Szergejnek hívják,
mint a fiát, nekünk Szerjózsa - kezembe nyomja
az üveget, és Petőfit idéz hibátlanul.
Magyarország költészet, mondja. Elmesélem,
hogy egy magyar tudóscsoport azonosította
Petőfi Sándort egy barguzini női csontvázban.
Nem lepi meg, mondja, Oroszország hatalmas.
Egyáltalán nem tolakodó, inkább készséges.
Nem szívesen megy haza, megszokott itt, szereti a
magyarokat, különösen a nőket, rám kacsint, mint
aki tudja, miről van szó. Visszakacsintok egy
pavlovit, mert tudom, a nőknél kacsintani kell.
Nem is zavarnánk tovább, de marasztal, továbbra
is magyarul. Jobb lesz, ha vigyázok! Lehet, hogy
nem beszél oroszul? Obi-ugor kettős ügynök?
Integetve hátrálunk kifelé, az ajtóban még utánunk
szól, nem akarunk-e vinni néhány kézigránátot?


Az ablakzsiráf egy képeskönyv volt, amelyből olvasni
tanultunk, amikor még nem tudtunk olvasni. Én
már tudtam olvasni, mégis meg kellett tanulnom,
mert akkor minek az iskola. Az ablakzsiráf
közérthető módon tárta elénk a világot
ábécésorrendben. Mindennek megvolt a helye és
értelme, szimbolikus és hétköznapi, megtudhattuk
belőle, hogy a nap keleten kel, szívünk a
baloldalon van, az októberi forradalom novemberben,
és az ablakon beárad a fény – akkor is ha be van
csukva. Az ablakzsiráf tele volt hétfejű sárkánnyal,
tündérrel, ördöggel meg királyfival, és azt írta
róluk,hogy nem léteznek. Négyféle sárkányra emlékszem, ami nem létezik, és három királyfira. Az
ablakzsiráf szótagolva megtanított olvasni a sorok
között. Magától értetődött, mint a tévémaci
lefekvéskor, senkinek se jutott eszébe rákérdezni.
Az ablakzsiráf az ablakzsiráf. Az ablakzsiráf
a gyerekkorom, az öltöző, a tornaóra, az állandó
növés, egy szebb kor előtti kor, a puha diktatúra,
a házi feladatom, az ártatlanságom, a generációm.
Az ablakzsiráf egy könyv, amelynek az egyik
szereplője én vagyok. Húsz év múlva megkérdezte
valaki, csak akkor jöttem rá, hogy az első és az
utolsó szó, az alfa és az omega, az ablak és a
zsiráf. Igen. Az ablak a kezdet, az ablakon át jön
a fény, a zsiráf a véges végtelen, a szürrealizmus,
lángoló zsiráfok,sose halunk meg! Egy lexikon,
amelyben benne van, ami kimaradt.
Ablakzsiráf Párizsban is van, egy képeslapon
láttam, úgy hívják ejfeltorony. A Brünner Zsófi
küldte, aki Franciaországba disszidált a szüleivel,
és most francia ábécés könyvből tanul. Az
ejfeltoronynak hosszú nyaka van, négy lába, és
rengeteg ablaka. Egyszerre ablak és zsiráf, a neve
is jól hangzik, nógatás és ígéret, a kicsivagyokén
-majdmegnövökén bölcsis retorikát meghaladva,
a hirtelen ugrás, az alulnézetből való végleges
kiszakadás ígéretével kecsegtet, amit a közepén
haladó gyorslift technikai kérdéssé degradál. Egy
kicsit a Brünner Zsófi is úgy nézett ki, mint egy
zsiráf, csak nem volt ablaka, és nem volt benne
gyorslift. A gyorslift a torkomban volt, amikor a
pipaszár lábaival a padomhoz tipegett és megengedte,
hogy megszagoljam a szagosradírját. Mámorosan
szótagoltam egész éjjel, mint macskaszemek az úton
futottak szembe a betűk. A Zsófi másnap disszidált.
Az osztályfőnök jelentette be, váratlanul elutaztak.
Mondhatta volna, hogy tragikus hirtelenséggel,
ahogy a főtitkárok mennek. Lelkemben a szagosradír
kitörölhetetlen nyomot hagyott. Csak később tudtuk
meg, hogy nem nyaralni mentek, amikor elküldte maga helyett az ejfeltornyot, ami olyan volt, mint az
ablakzsiráf, de legalább voltvalami értelme,
annak aki tud olvasni a sorok között.

The Ledge
editor-in-chief: Stacey Knecht,
Thanks to: De digitale pioniers and
Het Prins Bernhard Cultuurfonds
Design: Maurits de Bruijn

Copyright: Pieter Steinz, Stacey Knecht
All rights reserved. No part of this work may be reproduced in any form or by any electronic or mechanical means, including information storage and retrieval systems, without permission in writing from the author.